Húsvéti Cikk - Kiegyezés
A Haza Bölcsének írása a Pesti Naplóban
Forrás: https://mult-kor.hu/deak-ferenc-tollba-mondta-a-husveti-cikket-hogy-kezirasat-se-ismerjek-fel-20190416
Deák Ferenc tollba mondta a húsvéti cikket, hogy kézírását se ismerjék fel
2019. április 16. 11:02 MTI
Deák Ferenc Székely Bertalan festményén (kép forrása: Wikimedia Commons)
Korábban
hirdetés
 |
Az 1848-49-es szabadságharc leverése után a véres megtorlás időszaka következett, amelynek csak 1850-ben, Julius von Haynau táborszernagy menesztésével szakadt vége. A fiatal császár, I. Ferenc József ezután abszolutista módszerekkel akarta a legyőzött Magyarországot beolvasztani az egységes Habsburg Birodalomba. Az Alexander Bach belügyminiszterről Bach-korszaknak nevezett években "a fegyveres felkeléssel jogait eljátszó" Magyarország régi alkotmányát a sutba vágták, hagyományos közigazgatási rendszerét megszüntették, az országot öt kerületre osztották. Bach hiába öltöztette a magyarok bizalmának elnyerése érdekében hivatalnokait díszmagyarba, a nép csak Bach-huszároknak gúnyolta őket, és az ország passzív ellenállással válaszolt. A rendszer tarthatatlanságát a császár is érezte, és 1859-ben, az Itáliában elszenvedett katonai vereség ürügyén leváltotta Bachot.
Az uralkodó az 1860-ban kiadott októberi diplomával, majd az 1861-es februári pátenssel jelezte változtatási szándékát, liberálisabb szellemű összbirodalmi alkotmányt ajánlott fel. 1861-re összehívta az országgyűlést, hogy a tervezett birodalmi gyűlésbe, a Reichsratba magyar képviselők is beülhessenek. Az ország függetlenségét feladni nem akaró magyar politikai elit - hosszas politikai küzdelem után - feliratban utasította el a császári alkotmánytervet (a radikálisabbak ezt határozatban akarták megtenni), leszögezve: nem engednek az 1848-as elvekből.
Ferenc József válaszul 1861. augusztus 22-én feloszlatta az országgyűlést, és Anton Schmerling államminisztert ültette a hatalomba. Schmerling hajlandó lett volna reformokra, de arra nem, hogy elismerje Magyarország különleges helyzetét a birodalomban. A Schmerling-provizóriumnak nevezett átmeneti időszak alatt a színfalak mögött - főként a magyar konzervatívok részvételével - már folytak a tapogatózások a bécsi udvarral, a külön parlamentet, közös hadügyet, külügyet és pénzügyet magában foglaló, tehát 1867-ben megvalósuló megoldást évekkel korábban már felvetette a volt főkancellár, Apponyi György gróf és Dessewffy Emil gróf, az MTA elnöke is.
Deák 1865 elején tért vissza a politikába. "A nemzet prókátora" lényegében felelevenítette Dessewffyék korábbi elképzeléseit, Adalékok a magyar közjoghoz című cikkével jelezte, hogy a magyar liberálisok készek a tárgyalásokra. A kiegyezésre hajlott Ferenc József is, aki az év tavaszán többször Pestre küldte puhatolózni Anton von Augusz bárót, és Deák ezután a nevezetes "húsvéti cikkben" fejtette ki részletesen álláspontját.
A Pesti Napló 1865. április 16-i számának címlapján, aláírás nélkül megjelent írást Deák előző nap mondta tollba Salamon Ferenc újságírónak az Angol Királynő Szállóban. (A diktálás célja az volt, hogy még a kézírását se ismerhessék fel a szerkesztőségben.) Deák lényegében a bécsi Botschafter című lap egy héttel korábbi cikkére válaszolt, amely a "jogeljátszás" elméletét felelevenítve azzal vádolta a magyarokat, hogy lételemük a szakadárság, és a történelmükön egy teljesen értelmetlen "elkülönző vágy (Sonder-Zug) vonul végig".
Deák leszögezte, hogy Magyarország mindig ellenállt és ellen is fog állni a beolvasztási törekvéseknek, de ezt az évszázados sajátosságot nem szabad azonosítani a végső elszakadásra való törekvésekkel. Valótlanságnak nevezte azt az állítást, hogy a magyar politikai elit nem akar együttműködni a Habsburg-dinasztiával, és hogy ne volna képes kompromisszumokra. Mint írta: "Egyik czél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik czél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint a mit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű." Éreztette, hogy a magyar nemesség a megegyezés érdekében hajlandó az 1848-as törvények felülvizsgálatára is: "Készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni."
A "húsvéti cikk" jelezte, hogy Deák és köre hajlandó reáluniós kapcsolat kialakítására a birodalommal. Ferenc József hamarosan menesztette Schmerlinget, és megkezdődtek az immár nyílt tárgyalások, amelyek az osztrák vereséggel végződött 1866-os porosz-osztrák háború és Velence elvesztése után gyorsultak fel. E megbeszélések vezettek el a kiegyezéshez, az osztrák-magyar dualista állam létrejöttéhez, az 1867. évi XII. törvénycikk megszületéséhez.
1865. április 16. | Megjelenik Deák Ferenc Húsvéti cikke a Pesti Naplóban
Szerző: Tarján M. Tamás
1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban Deák Ferenc húsvéti cikke, mely hivatalosan is új fejezetet nyitott a kiegyezést megelőző tárgyalásokban. Jóllehet, Deák írása – a közvélekedéssel ellentétben – tartalmában nem jelentett újdonságot Ferenc József császár (ur. 1848-1916) és a hazai liberális politikai elit alkudozásaiban, a húsvéti cikk minden addiginál világosabban deklarálta a magyar fél kiegyezési szándékát, és jelentős szerepet játszott az 1867/XII. tc. megalkotását eredményező folyamat felgyorsulásában.
Ferenc József a Habsburg Birodalmat megrázó forradalmak és a magyar szabadságharc leverése után fokozatosan – az 1851. évi szilveszteri pátensig bezárólag – eltörölte az 1848–49 során hozott alkotmányos intézkedéseket, és a központosított „új Ausztria” kormányzását abszolutisztikus módon, a bürokráciára és a titkosrendőrségre támaszkodva szervezte meg. Az új rendszerben – az ún. jogeljátszás elméletére (Verwirkungstheorie) hivatkozva – Magyarország részleges különállása is megszűnt, felszámolták a hagyományos közigazgatást, ugyanakkor Alexander Bach és a rendőri szervekért felelős Johann Kempen irányítása alatt számos, a ’48-as követeléseknek is megfelelő reformot valósítottak meg: hazánkban is érvénybe lépett az osztrák polgári törvénykönyv, kiterjesztették a hivatalviselés jogát és a jobbágyság felszabadítása is befejeződött. A Bach-korszak tehát a közvélekedéssel ellentétben sokkal inkább forradalmi változásokat eredményezett, mintsem restaurálta volna a korábbi viszonyokat, a túlméretezett bürokratikus rendszer és a politikai nyilvánosságot megfojtó titkosrendőrség azonban mind az osztrák tartományok, mind Magyarország tekintetében súlyos költségeket rótt az „új Ausztriára.” Ferenc József birodalmának nehézségeit az 1850-es évek közepén az elhibázott külpolitika is fokozta: a császár a krími háború (1853-56) idején tanúsított hideg magatartása miatt elveszítette a szabadságharc leverésében segédkező Oroszország bizalmát, és ezzel egy időben a nyugati nagyhatalmak közösségében is elszigetelődött. A neoabszolutizmus kudarcát az 1859 nyarán, Piemonttól elszenvedett háborús vereség tette nyilvánvalóvá, amely konfliktusban a leendő olasz állam magvát képező királyság III. Napóleon (ur. 1852-1870) francia császár segítségével hódította el Lombardiát a Habsburg Birodalomtól.
A III. Napóleonnal kötött villafrancai fegyverszünet után az államadósság, a további területi veszteségek és az esetleges forradalmi megmozdulások képében tornyosuló veszély elől Ferenc József a politikai rendszer átalakításában keresett menedéket. Alexander Bach menesztése után az uralkodó bátortalan lépésekkel az udvarhű konzervatívok által javasolt irányban indult el, akik között – pl. Dessewffy Emil, Szécsen Antal, Jósika Samu révén – a magyar arisztokraták jelentős befolyással rendelkeztek. Az 1859–60 során elkészülő konzervatív tervezetek Ausztria alkotmányos és föderatív átalakítását, illetőleg Magyarország megbékítését szorgalmazták, az 1860 őszén kiadott októberi diploma azonban – Ferenc József szándékaihoz híven – csupán a lehető legszükségesebb változtatásokra szorítkozott. Az osztrák tartományokban bevezetett, gondosan korlátozott választójog, a szűkre szabott tartományi autonómia, vagy a valódi befolyásoló erővel nem rendelkező központi törvényhozás, a Reichsrat sokkal inkább látszatában, mintsem tartalmában valósította meg az alkotmányosságot, jóllehet, az uralkodó elsődleges célja nem is az átalakulás, hanem a fojtogató államadósság kezelése és a hitelezők bizalmának visszaszerzése volt. Az októberi diploma kapcsán fontos kiemelni, hogy számos tekintetben a dualista szemléletet tükrözte, hiszen a rendelet értelmében – az osztrák tartományoktól eltérő módon – Magyarországon visszaállították a hagyományos közigazgatást, és a megyék 1861 januárjában utasítást kaptak az áprilisban összehívandó országgyűlés előkészítésére, mely elsősorban arról volt hivatott dönteni, hogy hazánk kiket delegál az összbirodalmi törvényhozásba.
Ferenc József abban bízott, hogy az októberi diploma kiadásával teljesül a birodalom stabilitásának egyik legfőbb feltétele, és megbékítheti Magyarországot, várakozását azonban hamarosan csalódás követte. A hazai közvélemény döntő többsége ugyanis 1860 őszén abban reménykedett, hogy az egyesülő Olaszország és Ausztria konfliktusa a következő tavasszal újabb háborúvá érik, mely a magyarok számára is elhozza egy újabb fegyveres felkelés és a teljes függetlenség esélyét. De Ferenc Józsefnek az 1860 decemberében audienciára érkező Deák Ferencben is csalódnia kellett, aki világossá tette előtte, hogy a megbéküléshez újabb engedmények szükségesek. A keserű tapasztalatok hatására az uralkodó mindinkább a centralisták felé tájékozódott: szimpátiaváltását már előrevetítette Anton Schmerling államminiszteri kinevezése 1860 decemberében, majd a fordulatot az 1861-es februári pátens tette nyilvánvalóvá. Ferenc József – az újabb kedvezmények helyett – úgy határozott, hogy Schmerlingre támaszkodva az összbirodalom és az „osztrák politikai nemzet” programját valósítja meg; megtehette, mert – elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország mérséklő beavatkozásának köszönhetően – az olasz háború fenyegetése elhárult, a centralizmust támogató osztrák nagytőke pedig megnyugodott az alkotmányos reformok miatt, így Ausztria konszolidációjában a magyarok kibékítésére már nem volt szükség. Magyarország súlyvesztését kiválóan megmutatja az a tény, hogy miután az 1861. évi országgyűlés ellenszegült az uralkodói akaratnak, és megtagadta a képviselők delegálását a Reichsratba, Ferenc József – katonai erővel is fenyegetőzve – augusztus 22-én feloszlatta az országgyűlést, majd bevezette a provizóriumot.
Miután a fegyveres felkelés – Olaszországhoz kapcsolt – reménye 1861 tavaszán végleg szertefoszlott Magyarországon, a közvélemény és a politizáló elit döntő többsége Deák Ferenc köré tömörült, aki az országgyűlési feliratokban és egyéni nyilatkozataiban a „’48-as alap” – az áprilisi törvényekkel kivívott szuverenitás – rendíthetetlen híveként nyilatkozott meg. Deák e reménytelen helyzetben nem csak a radikálisabb – az emigrációból hazatérő Teleki László, majd Tisza Kálmán által vezetett – Határozati Pártot, de a februári pátenst ugyancsak elutasító konzervatívok egy részét – pl. Sennyey Pált, Apponyi Györgyöt – is megnyerte, ami részben a ’48-as alap tág értelmezési lehetőségének, de részben politikusi kvalitásainak volt köszönhető. Az 1861. évi országgyűlés után passzív ellenállásba visszavonuló Deák ugyanakkor csak részben képviselte azt a politikai attitűdöt, melynek 1861–65 között szimbólumává vált. Az Angol Királynő Szállóban élő államférfi és híveinek szűk köre – többek között Eötvös József, Trefort Ágoston, Csengery Antal, Lónyay Menyhért, Szalay László – felmérte a kompromisszum pillanatnyi lehetetlenségét, ugyanakkor bízott abban, hogy a centralisták oldalára billenő mérleg idővel visszaáll, és esély nyílik a kiegyezésre. Deák ugyanakkor azt is felmérte, hogy az erőviszonyok nem teszik lehetővé, hogy az 1861-es feliratok szellemiségét eredményesen képviselje, melyek Magyarország történelmi különállását és a perszonáluniós kapcsolat kizárólagosságát hangsúlyozták. A „haza bölcsének” zsenialitása abban nyilvánult meg, hogy 1861-es érveit – elsősorban a pragmatica sanctio közjogi alapszerződésként történő értelmezését – kiválóan tudta alkalmazni akkor is, amikor a közös ügyek szükségessége és az összetartozás mellett érvelt. A deáki nézőpont változását kiválóan tükrözte a politikus 1864-ben írt, Adalék a magyar közjoghoz című munkája, de Bécs Deák Ferenc kiegyezési hajlandóságáról Augusz Antal bárón keresztül is meggyőződhetett, aki az uralkodó utasítására 1865 áprilisáig többször is az Angol Királynő Szállóba látogatott. A húsvéti cikk tartalmi újdonságát azért lehet kétségbe vonni, mert Deák nevezetes gondolatai már az Adalékban és Augusz jelentéseiben is megjelentek.
A Pesti Naplóban névtelenül publikált – és az inkognitó fenntartása érdekében Salamon Ferenc által lejegyzett – húsvéti cikk apropója egy Schmerling-párti osztrák lap, a Botschafter egyik írása volt, mely a centralizáció mellett felsorakoztatott érvek között a magyarság „elkülönző vágyát” is megnevezte. Schmerling rendszere ekkor már a kimúlás küszöbén állt: az évek során az osztrák polgárság is kiábrándult abból a látszatalkotmányosságból, amit a Reichsratban kínáltak számára, az átgondolatlan nagynémet politika súlyos diplomáciai fiaskókat idézett elő, és az államadósság újfent destabilizáló fenyegetésként jelent meg. Deák pontosan felmérte az államminiszter szorongatott helyzetét, ezért húsvéti cikkében a magyar fél kompromisszumkészségét és az összbirodalmi érdekek prioritását emelte ki, miközben azt is hangsúlyozta, hogy Magyarország a beolvasztást továbbra is elfogadhatatlan opciónak tartja. A húsvéti cikk így kettős politikai sikert jelentett, hiszen mindkét fél igényeit kielégítette: a magyar közvélemény elégedetten nyugtázta, hogy Deák ismételten megvédte a ’48-as alap és a függetlenség eszményét, az osztrák uralkodó körök pedig érzékelték azt a hangsúlyváltást, ami – immáron nyilvánosan is – az 1861-es állásponthoz képest végbement. Ennek eredményeként a kiegyezési tárgyalások új lendületet nyertek: Ferenc József 1865 júniusában menesztette Schmerlinget, és Richard Belcredit helyezte az államminiszteri pozícióba, decemberben pedig ismét összeült a magyar országgyűlés, mely már a kiegyezést volt hivatott törvényi formába önteni. Ezt azért fontos kiemelni, mert az 1867. évi kompromisszum és az 1867/XII. tc. kialakításában – a közvélekedéssel ellentétben – nem az 1866-os osztrák-porosz háború és Königgrätz adta meg a „végső lökést”; a német egyesítésért folyó versengésben elszenvedett újabb csapást Deák az addig elért eredmények biztosítására használta fel.
