Zeusz az ógörög mitológia szerint bikává változtatta magát, hogy elrabolhassa a szép királylányt, Európét, akinek a neve az ógörög nyelv „széles” (euru) és „szem(ek)” (op) gyökeréből áll össze. Bár a név eredetileg, K. e. 900 körül, még valószínűleg a nagy értéknek számító tehénre utalt, nemsokára a széles látókör, a nyitottság szinonimájává vált. Ovidius lenyűgöző eleganciával átírta a leányrablás jelenetét, de sajnos tőle sem tudhatjuk meg, mi történt Európa nyitottságával a későbbiekben. Mindenesetre, mintha a történelmi tapasztalat, miszerint az erőszakból nem sok jó szokott következni, most is érvényesülne.
Carmen M. Reinhart és Kenneth Rogoff This Time is Different című, 2009-ben megjelent monumentális tanulmánya óta – amelyben a szerzők két évszázad világgazdasági adatainak feldolgozásával tesznek kísérletet az államcsőd kialakulásának feltérképezésére – szinte senki sem vitatja, hogy amikor a nettó államadósság szintje meghaladja a GDP 120 százalékát, annak rendezése kizárt. Ma a görög nettó államadósság a görög GDP 177 százaléka. Azt is régóta tudjuk, hogy a túlértékelt fizetőeszköz a deficites külkereskedelmi mérleget, a deficites mérleg pedig az eladósodást vonhatja maga után, és azt is, hogy a gyengébb gazdaság számára egy közös fizetőeszköz (mint az euró) túlértékelt az erősebb, nagyobb teljesítőképességgel rendelkező gazdaság azonos fizetőeszközével szemben. (Lásd például Barry Eichengreen, a University of California, Berkeley professzorának Hall of Mirrors című könyvét.)

Az euró szétveri Európát