TGM: Két világforradalom: 1789, 1917
Az Októberi Forradalom 100. évfordulóján senki nem lehet képes rá, hogy tömören összefoglaljon valamit, amiről könyvtárakat írtak.[1]
A forradalom meglepetés. A forradalom alapeszméi paradoxnak tetszenek még utólag is.
Bernard Groethuysen [2] írja, hogy Voltaire – amikor kritikailag elkezdte fölülvizsgálni a konvencionális nézeteket – ráébresztette közönségét: miközben az egyház azt állítja, hogy minden ember testvér, a politikai társadalom rendekből áll (nemesség, papság, harmadik rend). Az emberi állapotról alkotott nézeteknek semmi alapjuk, tapasztalati tudásunk nem támasztja alá a „hivatalos” fölfogást. Ez azt jelenti, hogy nincs rá okunk: kegyeletből (vagy a hagyomány miatt, ami ugyanaz) bármit kivonjunk az észszerű vizsgálat hatálya alól, vagyis az egyházi tanítóhivatal képzete: abszurdum. A hamis vagy kérdéses nézetek tekintély általi elrendelésének az intézménye – tehát a tévedés és a boldogtalanság egyik fő oka – az egyház, amelyet meg kell semmisíteni. („Écrasez l’Infâme!”) Nincs bizonyosság? Nincs a társadalmi berendezkedésnek semmi objektív alapja? Volt másképpen is, és lehet még másképpen? Akkor ugyan miért engedelmeskedjünk? Miért legyünk törvénytisztelők?
De Voltaire szerint az új uralkodó eszméknek sincs nagyobb esélyük rá, hogy helyesek (igazak) legyenek; vakon botorkál mindenki; kételkedjünk, és műveljük kertünket; a vallások és metafizikák esélytelenek.
A világ megismerhetetlen kurta eszünknek, de arra vagyunk ítélve, hogy keressük a boldogságot. A tudományos érdeklődés, a szkepszis, a józan racionalitás mindent megingat. Voltaire-nek nincs saját filozófiája, s nagyon rossz véleménnyel van azokról, akiknek van. Közben a monarchia, az arisztokrácia, az egyház elvesztette a létjogosultságát: fönntartásukért nem érdemes áldozatot hozni, lényegük: tévedés.
Rousseau az emberek közötti magányától szenved. „Egész életemben embert kerestem és nem találtam, gondolja. Létem nem volt egyéb, mint az emberiség szeretete. […] Ezek az emberek, akik körülvesznek, nem lehetnek valódi emberek. Lelkemben másfajta embernek érzem magam. Olyannak érzem az embert, amilyen volt, amikor még a természet embere volt, és nem az ember embere. Az az érzés, hogy egyedül van az emberek között, és a szükséglet, hogy szeressen és hogy szeressék, ez Rousseau alkatának két oldala. Ebből a konfliktusból születik az ember új fölfogása.” [3]
A társadalom embere nem ember? Újjá kell születnünk a megigazulás, a kinyilatkoztatás, a megváltás, az üdvözülés nélkül? Csak emberek leszünk, levetve a társadalom és a kultúra által megmérgezett, meghamisított jellegünket? Immár nem a kétely, hanem a szeretet miatt vessünk el minden konvenciót, szokást, tekintélyt, hitet – és főleg: az együttélés minden megszentelt formáját?
Az, hogy a konvenciók bármelyik adott formája („az adott”) lehetetlenné teszi az autentikus érzéseket – a szerelmet, a szülői, a gyermeki, a testvéri szeretetet például – minden forradalmi érzület alkotóeleme. És az, hogy lehetetlenné teszi a megismerést: ugyancsak.
A francia forradalom föl akart szabadítani mindenkit a társadalmi hierarchia nyűgei alól. De hogyan lehet ennek jogi és politikai formát adni, hogyan lehet a szabad és egyenlő közösség legitim, mire hivatkozhatik, amikor fönntartaná önnön rendjét? A népnek kell kormányoznia persze, de – a számtalan széttartó (divergens) törekvés miatt – eldönthetetlen, mi a helyes.
Honnan tudjuk? Van ennek objektív – konvenciókon és vélekedéseken túli – alapja? A forradalom válasza a természetjog volt: a minden konvención, történelmen, társadalmon kívüli jog szerint az cselekszik jogosan, aki szabadon cselekszik, a kényszer alapvetően jogtalan, kényszerből – nem öntörvényű (autonóm) módon – cselekedni nem autentikus, nem jogos, nem helyes. Az a rend, amely a szabad akaratot nem tekinti fundamentumának, megdöntendő. Az egyes emberek szabad akaratai és cselekvései közötti ellentmondások kérdése kommunikációs, azaz morálfilozófiai kérdés: ezek megoldása az uralomnélküliség egyenlősége – a köztársaság.
Az orosz forradalom (amely nemzetközi forradalom volt, és tíz esztendeig tartott) szintén ún. legitimációs krízisből származott, az igazolhatatlan kényszer tudatából – de ez már nem megelőzte, hanem követte a szocializmus bukását. A szocializmus azért bukott meg 1914 nyarán, mert az akkor már hatalmas, gazdag és befolyásos szociáldemokrácia vezetői mindenütt megadták magukat a nacionalizmusnak, mert az ipari kapitalizmus – amellyel együttműködtek a munkásosztály anyagi helyzetének javítása végett – adekvát politikai formája a nemzetállam, és adekvát ideológiája a nacionalizmus, amelynek a politikai funkciója az osztály autonómiájának csökkentése, az osztályok közötti (nemzeti, katonai, vallásos) együttműködés erősítése. Másképpen a fegyvertelen uralkodó kisebbség (a polgárság) hatalmát nem lehet fönntartani.
A forradalmárok – Rosa Luxemburg, Lenin, Trockij – szakítása szociáldemokrata elvtársaikkal a létező politikai formákkal való szakítást is jelentette. A kapitalizmussal – a liberális nemzeti jogállammal – való osztályegyüttműködés bűnére az állam teljes megszüntetése a válasz az Állam és forradalom (és általában a kommunisták) szerint.
Az állam, tehát a rendszeres kényszer (hadsereg, rendőrség, bürokrácia) fölszámolása, a büntető bíráskodás helyettesítése más módszerekkel (hiszen az antiszociális viselkedésnek szociális okai vannak), a patriarkális család és a nő/férfi megkülönböztetés fölszámolása, a homo/hetero megkülönböztetés kiiktatása, a nemzetiségi és etnikai egyenlőtlenség és diszkrimináció tiltása, az önrendelkezés és elszakadás abszolút joga a nemzetiségek számára kívánság szerint, a tőkés magántulajdon szétverése egyetemes szocializálás/államosítás révén, a titkos diplomácia és általában a hivatali titok tiltása, a szellemi és fizikai munka közötti anyagi és morális különbségtétel megszüntetése, és í. t.: a forradalomnak ezek a kezdeti tervei és intézkedései mind az állam (nemzetállam + gyarmatbirodalom) gyökeres megsemmisítését célozták.
Ahogyan a francia forradalom számára a „a Gyalázatos” az egyház volt, a kommunista forradalom számára a nemzetállam és a vele egylényegű háború.
Amit Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány pillanatában sejtett, aztán elfelejtett (de az Októberi Forradalom nem): hogy a kommunizmus csak nemzetközi lehet, és hogy az osztályharcot a nemzetállamok közötti konfliktus (ami belül osztályegységet jelent) alakítja át represszióvá (ezért a „szocializmus egy országban” sztálini programja a kommunista projekt befejezését jelenti be). A proletárnak nincs hazája – mondja a Kiáltvány. A fasiszta proletárnak sincs. Amennyiben a haza: az állam. Az állam nem lehet a proletáré.
A forradalmi-kommunista politikai teológia egyik alapművében fölemlegeti Bloch, hogy az újrakeresztelő kommunista azt mondta: aki a keserű Krisztust nem akarja, zabálja magát tele mézzel [4], s azt is, hogy ott csak a szegények üdvözülnek. A régi paraszti kommunizmus a szegénység megosztását jelenti a magántulajdon, az öröklés, a pénz és a kamat száműzése mellett, de ez a szegénység nem „evilági aszkéta”, hanem meditatív: nem munka, hanem szabad imádság, szabad szeretet és a közösség önszeretete.
A tőkés magántulajdon és a polgári nemzetállam nemcsak morálteológiai és fölszabadítási okokból, hanem episztemológiai okokból is ellenség. Ameddig a család, a magántulajdon és az állam háromsága fönnáll, az igazságot nem lehet megtudni – mert a benne rejlő és rejtett hierarchikus hatalom nem legitimálható.
Marx főművei szerint az egyenlőtlenség csak következménye a kizsákmányolásnak (amely a tőke hatóoka); és itt már az egyenlőség tisztán politikai tana (amely zárójelbe teszi az időt, amely a termelőfolyamatban értéktöbbletet, azaz tőkét termel, s amely a kapitalizmusban a szabad akaraton látszik alapulni) „a Gyalázatos” egyik aspektusa: ezért a kommunista forradalom (avagy a „proletárdiktatúra” avagy „a szovjet állam”) első gesztusai között kellett hogy legyen a tisztikar és a katonai rangok, rangjelzések és a közigazgatási rendfokozatok, kitüntetések stb. megszüntetése mellett a válópör megszüntetése, a válás szabad eszközlése puszta bejelentéssel, szabad abortusz, a törvényes és törvénytelen gyerekek közötti jogi különbségek eltörlése, a homoszexualitás büntethetőségének eltörlése, a prostitúció egyidejű tiltása és a prostituáltak üldözésének és büntetésének az egyidejű megszüntetése, az állások végzettséghez, diplomához kötésének eltörlése, a vezetők munkás-átlagbérrel való javadalmazása.
A polgári egyenlőség kiteljesítése (amit a burzsoázia szocialista, azaz proletárkényszer nélkül soha nem valósított volna meg sehol) a kiindulópontja, nem a vége a kommunista forradalomnak; s ha megállna ott – amint meg is állt – , akkor biztos, hogy vissza is fordul az úton.
A filozófia és a jog polgári egyesülése a természetjog fogalmában, a filozófia és a morális meggyőződés proletár egyesülése a „kommunista párt” alakjában (a Párt episztemológiai intézmény, militáns tudomány, az ecclesia militans távoli utóda) legitimációs gépezetet hozott létre, amely elkerülhetetlenül legitimációsideológiát termelt (a gépezet és az ideológia együttese a Terror, amely nem büntet, hanem tisztít – vallási, tehát jogon kívüli: a megtisztulás nem jogcél).
Arra itt nem vesztegetünk szót, hogy a forradalmakat leverik (néha maguk a forradalmárok, néha a forradalmárok utódai, de legtöbbször mások). Idáig nem jutunk el, mert a forradalom folytatódó története – hol a permanens (Trockij), hol a passzív (Gramsci) forradalom alakjában – még mindig az osztályegyüttműködés fölbontásának időszakában van elméletileg, és a polgári egyenlőség-egyenjogúság rekonstrukciójának szakaszában politikailag: mintha még mindig 1917 februárjában lennénk. 1917 októbere még csak ezután következik.
[1] – Fölhívjuk az olvasó figyelmét az Eszmélet most megjelent 115. számára. Az egyetlen magyarországi marxista folyóirat érdekes összeállítást közöl a forradalomról.
[2] – Bernard Groethuysen: Philosophie de la Révolution française [1956], Párizs: Gallimard, 1992, a Voltaire-fejezet: 133-163.
[3] – Bernard Groethuysen: i. m., 179.
[4] – Ernst Bloch: Thomas Münzer als Theologe der Revolution [1921], Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1985, 184.
